A jóváhagyott, majd visszavont Rockinform interjúk eredeti változata.
Egy örök mobilos (Kékesi "Bajnok" László)

Igazából a zene a legfontosabb a számára -, és ami ezzel jár. Ha modellt keresnének a rock and roll életforma megmintázásához, Kékesi Bajnok Lászlónál alkalmasabb személyt aligha lehetne találni. Huszonkét évet töltött a zenekarban. Bár 1997. óta más formációkban szólaltatja meg a négyhúrost, lelke mélyén megmaradt igazi „mobilosnak”.

Zenész családból származol?
Konkrétan nem. De mutter színésznő volt, énekelt is, operettet. Akár sokra is vihette volna, de szegény fater nem nagyon engedte. Anyai ágról maradhatott ránk valami; én zenész lettem, húgom, Judit is komolyzenei tanulmányokat folytatott, zongora és ének szakon. De nem csak ő, fiam, Dani is jól zongorázik és dobol. Ő meg tőlem örökölte.
Annak ellenére, hogy a családban az említett hangszer komoly hagyománnyal bír, sőt te is kitűnően játszol rajta, mégis a basszusgitár mellett döntöttél.
Egyrészt a Capri orgona abban az időben több mint harmincezerbe került, amit nem tudtam megvenni. Akkor ez nagyon sok pénz volt. A P.Mobilban szóba került, hogy billentyűzzek, volt is ott valamilyen húros zongora, de a basszusgitár sokkal jobban tetszett. Jobban lehetett vele a színpadon mozogni, kiállni a csajok elé, ami azért fontos dolog volt. De a zeneszerzésben nagyon sokat segít a zongora, a dalok nyolcvan százalékát ennek segítségével írom. Ott van Póka Egon barátom, aki a basszusgitár mellett, szintén tud billentyűzni.
Milyen bandákban fordultál meg a kezdet kezdetén?
Beggars (Koldusok) nevű bandában együtt játszottam - hogy a legismertebbeket említsem -, a kis Pótával (Póta András – a szerk.), meg Charlie öccsével (Horváth Csaba - a szerk.), ő volt a szaxofonos. Pótának köszönhetem, hogy a P.Mobilba kerültem, ő ajánlott Lórántnak.
A P.Mobilba való bekerülésed nem volt átlagosnak mondható. Visszaemlékszel, hogy melyik volt a vizsgaszámod, és hogy nyerted el a többiek tetszését előadásmódoddal?
Mikor leszereltem a katonaságtól, előtte két hónappal már tudtam, hogy megyek a Mobilba meghallgatásra. Ugyanis Póta, előtte két hónappal jelezte Lórántnak, hogy mennék. ’74 szeptemberében találkoztam velük először. Johnny Winter Rock’n’roll Hoochie Koo c.számát kellett eljátszanom - basszusgitár és ének együtt. Utána egy bluest és egy harmadik nótát is. Na elnyomtam, a végén már lefeküdtem a földre, közben tekertem a gitárt (nevet). „Köszönjük, föl vagy véve!” Ezzel megvolt a felvételi vizsga. Két hét múlva Győrben már együtt nyomtuk az első bulit.
Kik, és milyen zenék hatottak rád akkoriban? Mint kiderült, a rock and roll klasszikusait is kedvelted.
Az a zene hatott elsősorban, amit a Metró klubban is játszottunk. Legfőképpen a Bad Company tetszett. Paul Rodgers itt volt a Queennel, megőrültem, mikor Bad Companyt is nyomtak. Azon kívül természetesen a Deep Purple, és a Led Zeppelin ment. Lehet, hogy sablonosnak tűnik, de ezek voltak a legjobb zenék akkor. Szerintem az ötvenes-hatvanas évek rock and rolljai az alapok, sok beat- és rockbanda dolgozta fel a nótáikat. Ebben különösen a rock and roll zongora fogott meg, a hangokat magamtól „szedtem le”. Főleg Steve Winwood és John Miles témái tetszettek. Egyszer, mikor lementem a Fészek klubba, éjjel készülődött valamilyen alkalmi zenekar a színpadon. Nem volt zongoristájuk, kérdezték, hogy be merek-e állni. Azt hitték, hogy csak basszusozni tudok, én meg elvállaltam a zongorát. Óriási dolog kerekedett belőle, nyomtuk a bluest, meg a rock and rollt.
A Mobilban, az „Utolsó cigi”, az „Óh, Carol” c. rock and roll-lal fejeződik be. Javasoltam, hogy a nóta Status Quo változatát rakjuk hozzá. Kipróbáltuk, be is jött. Mostanában elhagytuk, de azt hiszem, vissza fogjuk hozni!
Szinte senki sem szólít Lacinak. Barátok, kollégák, rajongók egész egyszerűen Bajnoknak, vagy Janeknak hívnak. Hogy ragadtak rád ezek a nevek?
Régen, a szocialista időkben sokat turnéztunk külföldön. Lengyel származású menedzserünk vitt ki minket Lengyelországba, ott minden reggel ezzel jött: ”Ná mi ván Jánek?” – ez itt ragadt rám. Ezerféle nevem volt, de a legjobb a „Bajnok”. Ez az igazi. Különböző Parkokban (Lőrinci-, Csepeli-, Budai Ifjúsági Park) játszottunk, a buli közben eleinte egy-két srác, később már vagy százan kiabálták be, hogy „Hello Bajnok!” Megmondom, hogy miért: a fellépő cucc abból állt, hogy a nyakamban lógott egy egyszerű réz medál – a Heavy medál. Ez úgy nézett ki, amilyet a versenyző sportolók nyernek a bajnokságon. Ehhez jött még az atlétatrikó, mint Som Lajosnál. Így terjedt el, hogy Bajnok.
Említetted a külföldi turnékat. Hallottam olyan esetről, mikor Vikidál Gyula nem tudott veletek menni, így te énekelted le az egész P.Mobil műsort.
Emlékszem, nagyon keserves volt. Úgy kezdődött, hogy mi hívtuk meg a Sunny Jim Bandet egy tavaszi vakációra a Corvin moziba, és pár vidéki helyszínre. Ezután visszahívtak bennünket Hollandiába. Míg nálunk főleg sportcsarnokos fellépéseken vettek részt, odakint kis klubokban játszottunk. A banda egyébként hollandokból és angolokból állt vegyesen. Szóval Gyula nem kapott holland vízumot, kénytelenek voltunk nélküle kimenni. A Barkasban utazva tanulgattam a műsort, ugyanis nem volt idő arra, hogy rendesen begyakoroljam a számokat. A menedzser várt minket, nem mertük megmondani neki, hogy énekes nélkül jöttünk. Elég rossz szemmel nézett ránk. A Tobacco Roadot játszottuk úgy tizenöt-húsz percben, hosszabb szólókkal. Ez már elvitte az egyharmadát. Lenyomtuk végül a műsort, jó showt csináltunk, a közönségnek tetszett. Lehet, hogyha nem így alakul, van velünk profi énekes, akkor nyugaton is ismert zenekar lehettünk volna. Sajnos életünk egyetlen lehetőségét szalasztottuk el ezzel a turnéval.
Mikor 1985-ben leállt a Mobil, különböző zenekarokban folytattad a muzsikálást, kénytelen voltál egy ideig vendéglátózni is.
Megcsináltuk a Bencsik Sándor Emlékzenekart, ott főleg ismeretlenekkel játszottam. Ha Totó hazajött Ausztráliából, akkor beszállt dobolni. Utána jött a szokásos: hogy meg tudjak élni, ahhoz el kellett menni, vendéglátózni. Előbb Magyarország; Capri bár, Siófok, Szarvas, aztán… na itt ugrott be a „véletlen”. Nagyon szerettem a káposztás sütit, ezért mentem be az ORI-büfébe, ugyanis ott volt a legjobb. Egyszer csak megérkezik a Dér Pista nevű dobos. Kellett neki egy énekes-basszusgitáros, és elhívott Norvégiába a zenekarával. Ilyeneken múlnak a dolgok. Étteremben játszottunk, mire összejött volna a tengerjáró hajó – ami több pénzt jelentett – addigra újra alakult a P.Mobil. Ha elvállaltam volna a vendéglátóhajó fellépést, nem írtam volna meg azokat a nótákat, mint pl. a „Ha újra kezdeném”.
Jó, hogy említed. Azért eléggé kilógott a sorból a „Ha újra kezdeném”, ugyanis a Mobilnál addig nem születtek ilyen típusú nóták. Netán valamilyen személyes élményedhez kötődik a dal?
Ez készült a leghosszabb ideig, minden nap valami eszembe jutott, amit beépítettem. Már vagy tízperces verzió volt, mert mindig raktam hozzá, aztán meg harapdáltam belőle, majdnem másfél hónapig kínlódtam vele. Annyi energiámat vett el, hogy akár egy fél nagylemezt is megcsinálhattam volna. Nekem nincsenek személyes élmények ezzel kapcsolatban, az ötlet és a szöveg teljes egészében Lóránté volt.
Ha jól számolom, te töltötted a leghosszabb időt a Mobilban, több felállást is megéltél. Szakmai és emberi szempontokat figyelembe véve, ezek közül melyik formációt értékeled a legjobbnak?
A Mobilban szegény Bencsik Samuval kezdődött el valami. Eleinte egyedül ő írta a nótákat, a vége felé már megengedte, hogy beleszóljak a hangszerelésbe. A Forma I. énektémáját pl. én csináltam. Azt a korszakot azért szerettem, mert sok külföldi nótát játszottunk, voltak hatmenetes bulijaink is. Mikor elment Gyula, utána meg Samu és a Pityi, az újakkal kicsit más hangzás lett, de hamar megbarátkoztunk. Korszakokra osztottuk; először az A, utána a B korszak Vilivel, Zefivel, majd a C korszak az újraindulással. Mindegyiknek megvolt a maga varázsa. Nem is baj, hogy így alakult, mert harminc évig ugyanaz a felállás, lehet, hogy túl sablonos lett volna. Nekem mindegyik tetszett, egyformán jól éreztem magam. Ugyanúgy, mint most, a Mobilmániában. Mindegy, hogy hol, úgy is azt játszom. Én örökké „mobilos” fazon maradok.
Tunyóval a P.Mobil után is megmaradt a kapcsolatod. A TRB-ben együtt nyomtátok 2004-ig, de valahogy utána is mindig megtaláltátok egymást. Beszélhetünk barátságról, vagy inkább sorsszerűségről?
Mindenképpen barátságról beszélhetünk. Nagyon jó barátságról. Tunyóval ketten a Fradi pálya koncert után felléptünk diszkókban is, playbackről. Azóta ez szerencsére kiment a divatból. Emellett megtartottuk addigi zenekarunkat is, a Tunyó Rock Bandet, velük P.Mobil számokat is játszottunk. Lóránt ennek nem nagyon örült. Aztán ’97-től csak a Tunyogi Rock Band maradt. 2004-ig, betegségéig csináltuk együtt, vele és Zefivel. Később, mikor saját zenekarát összehozta, abban is én basszusoztam egészen a végéig. Összenőttünk Tunyóval. Óriási veszteség, hogy nincs.
Mit jelentett neked a P.Mobil?
Mindent. Én a hőskorszakban, az elején voltam a zenekarban, beékelődtem ebbe a történetbe. Az emberek agyában is ez a korszak maradhatott meg, lehet, hogy nem tudják pontosan követni a változásokat. Ma is sokan megállítanak a Moszkva téren. Van, aki csak a kezemet szorítja meg, vagy V betűt formál az ujjából, és mondja: „Mooooóbil!” Vagy: „Hello Bajnok!” Úgy látszik, így maradtam meg a képben. És ez nagyon fontos dolog.
Hegedűs István