Kiadó: GrundRecords
Megjelenés dátuma: 2012
Kategória: hard rock

Messziről kezdem, de ígérem, megérkezem valahová…

Minden ember életében vannak világítótornyok. A világítótorony szerepe nappal és jó időben nagyon egyszerű: álljon a helyén, és nyugtassa meg az embereket, hogy ha egyszer besötétedik vagy jön a vihar, ő majd mutatni fogja nekik az utat. Ha pedig tényleg besötétedik, ha tényleg rosszra fordul az idő, akkor annyi a dolga, hogy világítson. Adjon reményt, vigaszt; szórja magából azt a fényt, ami ott ragyog annak a bizonyos alagútnak a végén.

Ez egy világítótorony-hiányos világ, de szerencsére vannak emberek/zenekarok, akik/amelyek nagyjából betöltik azt a szerepet, amit egy egészséges felállás esetén a valódi hősöknek kellene eljátszaniuk. Vannak zenekarok, amelyek azokat a dalokat játszották/játsszák még ma is, amiknek bizonyos, megszületésük pillanatában talán triviális sorait kőkemény ars poeticává nemesítették az évek – az évek, meg a zenekar tagjainak, arc-embereinek élete, viselkedése, „vagyok, aki vagyok és az is maradok” hozzáállása, őszintesége és hitelessége.

Ködös? Nem, egyáltalán nem az. Ki gondolta volna annak idején, hogy pld. a „becsület ennél mégis többet ér” sornak akkora hatása lesz, hogy egy (talán másfél) nemzedék életét befolyásolja, hogy az akkori tinédzserek közül sokan ma, felnőtt fejjel is így gondolják a dolgot, hogy gyakorlatilag mindig ennek megfelelően cselekedtek? Vagy ki gondolta volna annak idején, hogy az akkori fiatalok 30-40 év múlva (most!) ismét át fogják érezni az „ott álltam az úton, nem tudtam hová, merre menjek; kellett, hogy valami jöjjön, történjen velem…” sorok valódi jelentését? Akkor, tizen-huszonévesen az ember természetesen még arra gondolt, hogy fogalma sincs, mihez kezdjen az életével, most, 40-50 (vagy még több) évesen pedig ismét arra gondol, hogy a megváltozott ilyen-olyan helyzet miatt fogalma sincs, mihez kezdjen az életével.

„Álmodtál, ébredtél, vártál rá, hogy felnőttél; felnőttél, más lettél, minden álmod elmúlt rég.” Annak idején, kölyökként nem igazán éreztem át ennek a két sornak a jelentését, most viszont… Hát igen. Most, amikor nagyjából már tényleg elmúltak az álmaim, most, kövéren és kopaszon, amikor már a hangerőt se igazán bírom, most már tudom, miről szól a dal.
Számomra, és kb. egy-másfél nemzedéknek a számára a P. Mobil mindig is többet jelentett, mint egy zenekar. Ez a zenekar egy-másfél nemzedék számára a Mobil valami olyasmi, mint a katonaság: mindenkinek van egy-két-három jó sztorija, emléke, ami kapcsolatos vele. Nekem is…

Emlékszem, úgy 11-12 éves lehettem, amikor a nagybátyám elvitt egy Mobil-koncertre. Akkor úgy bámultam/hallgattam a zenekart, hogy hú, ezek aztán kemények, ezek aztán felnőttek, és én is olyan bajszot meg olyan hosszú hajat, meg olyan farmert akarok, mint nekik van. Aztán ’78-ban vettem egy Mobil-kislemezt, és még fogalmam sem volt róla, hogy ki az a Szelíd Vándor, aki kék motorján kitart még (Easy Rider), és még nem cigiztem, és még csak képen láttam Forma 1-es kocsit, de nálunk egész nap ez a két dal szólt. „Utolsó cigaretta” és „Forma 1”.

Aztán olvasgattam ezt-azt a zenekarról, meg arról, hogy a „hivatalos szervek” nem, nem, az istenért sem akarják engedélyezni, hogy megjelenjen a banda nagylemeze, de aztán csoda történt, és egy karácsonyra én is megkaptam a „Mobilizmo”-t. És nekem jött a középiskola, a Mobilnak meg a „Heavy Medal” meg a „Kopaszkutya”; és nekem jött az érettségi, de előtte még volt egy „Elektromos temetés”, egy Mobil koncert (anyaga a „Magyar fal 1983” DVD-n szerezhető be), ami után szépen bezárták a budai ifiparkot. És érettségi után jött Pusztavacs meg az ottani balhé, és jött a sereg, ahol nekem a „Hányas a kabát?” volt a sláger, és jöttek a munkahelyek, és az itt-ott berúgások, amikor a józanság és a szájzáras részegség közötti állapotban mindig elüvöltöttük, hogy „…nálam mindig két forint ez a dal”; meg: „…rossz voltál, jó lettél…” És akár utolsó senki voltam, akár főnök lettem (mert én is kaptam telefont), számomra a „…mert ha baj van, s nem segít a szó, gyere állj elém és lőj rám” sosem valami westernes dolgot jelentett, hanem azt, hogy „ne sunnyogjál b’meg”.

Ezt jelentette nekem, ezt jelentette sokaknak, akik ahhoz a bizonyos, egy-másfél nemzedékhez tartoznak, amihez én is.

És eljött az az időszak, amikor „ágyamban már kisgyerek” feküdt, aki ugyan nem rocktóberben született, de az enyém volt; aztán eljött az az időszak, amikor már nem volt túl kicsi, és elvittem a buliba – na persze, először csak egy „szelíd” buliba, ’96-ban, amikor a Mobil történetesen a „Honfoglalás”-t játszotta, kicsit szimfonikusan. És igen, az én lányom is a Főnöktől, Schuster Lóránttól hallotta először, hogy „…három fia volt az öreg Pusztának, a vadászt hívták Jószél Fúvásának…”; és nem, én nem csak abba borzongok bele a mai napig, amikor Deák „Bill” táltosként jósol, hanem abba is, amikor Tunyó azt énekli, hogy: „Viharok tépik mezőnek virágát, színe mint a vér /Lobog a zászló városod tornyán, Otthon vagy testvér” – már csak azért is, mert a Mobil (a sokáig háttérbe szorított, nagylemezre se méltatott Mobil) évekkel hamarabb elfoglalta a Hont, mint „István, a király” a Városligetet és a mozivásznat.

Aztán persze, sorban megvettem a CD-n, a „nagy P” sorozaton belül kiadott új-régi anyagokat, meg a „Stage Power” dupla kazettát, és hallgattam a Mobilt – mindig a Mobilt hallgattam, amikor ott álltam az úton, és nem tudtam hová… Meg amikor úgy éreztem, kiveszőben vagyok, meg amikor nagyon, de nagyon szerettem valakit, és arra gondoltam, hogy az embere voltam; meg amikor „kijárat nélkül, háttal a falnak” voltam.

Világítótorony…

Aztán történt pár változás a zenekarban – olyan változások, amik nem igazán tetszettek. Egy idő után már nem jártam koncertekre; egy idő után már csak konzervből hallgattam a zenét, a régi, jó zenéket. Egy ideig nem is akartam megismerni az új, meg újabb és legújabb felállást; sokakhoz hasonlóan úgy gondoltam, Tunyót úgyse tudja senki pótolni.

Nos, be kell látnom, tévedtem. Vagyis: tévedtem is, meg nem is. Tunyót tényleg senki sem tudja pótolni, viszont a Főnök összehozott (már megint) egy bandát, meg egy lemezt (Mobileum), és már azt hittem, rendeződik a helyzet. De nem, mert egy újabb változás következett, de ezt követően már tényleg egy olyan zenekar állt össze, ami azóta is úgy szól, ahogy még soha, semmi. A Főnök most azzal bizonyította be, hogy a rock valóban örök és elpusztíthatatlan, hogy három legenda, a szakma három nagy öregje mellé beállított három fiatal srácot, akik még jócskán alulról nézegetik a 30-at, de tehetségben, hangszeres tudásban és rockban olyan jók, mintha már ősidőktől fogva a Mobil tagjai lennének. És ez az új csapat csiszolódott a koncerteken, egyre jobb lett, egyre összeszokottabb. (Ez az összeszokottság nagyon jól érződött például a tavaly aug. 20-i, margitszigeti fellépésen, azután ősszel, a Pecsa Music Caféban adott koncerteken, meg idén márc. 15-én, a Deák téren.)

És 2010-ben meg 2011-ben rögzítésre került a már kellőképpen összeszokott társaság néhány koncertje, ami most, 2012 májusában megjelent CD-n.

A boltokban beszerezhető, duplalemezes változat az „Élsz-e még?”-gel indul, a nagy magyar valóságban vergődő („…szeretnek vagy leszarnak…”), egykor csillogó szemű, most már többé-kevésbé mellőzött, korosodó („…csókolommal köszönnek a kiscsajok…”) rockerek indulója – csakúgy, mint a második szám, a „Rocktóber”. Tökéletes a párosítás, de mielőtt valami édes-bús nosztalgiázás felé tolnák az embert az „Élsz-e még?”-ben és a „Rocktóber”-ben felvillantott, az öregedésre utaló képek („…minden fogad harapott..”; „…kövéren és kopaszon…”), a zenekar sürgősen közli „megyek az út, másik felén” (nem érdekelnek a konvenciók), és „akkor is ilyen leszek”.

A harmadik dalt („A csitári hegyek alatt”) rockosított változatban először az Ignite-tól hallottam, de tökéletesen passzol a P.Mobilhoz – már csak azért is, mert éppen ott, a csitári hegyek alatt nyílt meg a régió első rockmúzeuma, a Mobil-múzeum.

Baranyi László eddig tökéletesen és könnyedén veszi az akadályokat: a Babolcsai nénis korszakból származó „Élsz-e még?”-et éppen olyan hitelesen énekli, mint a sokkal korábbi „Rocktóber”-t, és a sokkal későbbi „A csitári hegyek alatt”-ot. Olyan az egész, mintha felépülne egy hanghíd a ’80-as és a 2000-es évek között.

Aztán visszaugrás az ős-Mobilhoz („Menj tovább” és „A Főnix éjszakája”), majd két olyan dal következik, ami ismét az erőszakban és ostobaságban fuldokló 2000-es évekről, életünk nevetséges túlpolitizáltságáról szól. („Gyöngyök és disznók”; „Fegyvert veszek”.)

Ismét egy visszatérés az ős-Mobilhoz („Miskolc”), azután egy lassú, bluesos dal („A két legnehezebb szó”) következik, hogy emlékezzünk az elmentekre, az élet múlandóságára, a sebekre, a fájdalomra… Aztán, mintegy vigaszként az „Istennel szemben” következik („…testvérem, nővérem tarts ki…”), ami nem az Istennel való szembefordulásról, sokkal inkább az Isten előtti számadásról és az elmúlásról szól („…ez volt az utolsó, nem lesz több kutyád…”). Ez így már nagyon fáj – nem is jöhet más, csak a „Nagyon fáj”, ami a címe ellenére ontja magából az erőt a blueson elérzékenyült, Istennel szemben kissé megvigasztalódott közönség felé.

A „Keresztfa” tovább gurítja az ember lelkét a „semmi baj, amíg vagyunk egymásnak” vonalon, hogy aztán a klasszikus „Varjúdal” végképp elsöpörje a szomorkodást. (Azt hiszem, ezt a basszusgitáros Tarnai Dani énekli.) A szintén régi „Metalmániá”-ból aztán a már jól ismert „szar is le van szarva” hangulat árad, de ebben a sorban ez a dal olyan, mintha visszautalás lenne a „Rocktóber”-re: „akkor is ilyen leszek”, mert „rocktóberben születtem én”, de: „ha egyszer majd szétesek, hangfalba temessetek”. Ezt már csak a kelet-európaian kesernyés, az élettel (és életkorral) szembenéző „50 éves férfi”-val lehet tovább fokozni, aki piszkosul nem tudja, mit tehet, ha már nem segít rajta semmi, csak az 52-es gönci…

A második CD nyitódala („Mobilizmo”) aztán széthasítja, de valahogy mégis továbbgördíti a mondanivaló borongósságát: „bármi jöhet még, nem várom már meg, elmegyek”.

A második dal („A zöld, a bíbor és a fekete”) két szempontból is fontos. Egy: a zenekar tagjai megmutatják, hogy valóban velük egy csónakban evező barátaiknak tartják a nézőtéren állókat; valóban számon tartják azokat az embereket, a közönséget/rajongókat, akik hosszú éveken át, mindhalálig kitartottak a csapat mellett. Még sosem hallottam olyat, hogy egy zenekar egy rajongó emlékére játszott el egy dalt. A másik szempont, ami miatt fontos ez a felvétel: ha az ember jobban odafigyel, itt külön tudja választani a hangszereket. Rá lehet összpontosítani a basszusgitárra, a gitárra, az énekre, a zongorára és a dobra – meg lehet figyelni, hogy melyik mit játszik, és meg lehet állapítani, hogy valamennyi zenész topon van, egyik sem mázolja szét a saját részét, arra gondolva, hogy a többiek majd elviszik a hátukon a dalt. Tökéletes és profi az egész.

Az „Újra kezdeném” egy szerelem hard rockosan elmesélt története. Ez a dal, valamint a következő kettő („A zenekar játszott”; „A király”) nem tartozik a kedvenceim közé, de fontos: Baranyi Laci énekével és ebben az új hangszerelésben „A király” sokkal, de sokkal jobban szól, mint korábban bármikor. A „Ne állj mögém” és a „Benzinkút” – ez megint két olyan dal, aminek rám csak koncerten, látvánnyal együtt van hatása. A félreértések elkerülése végett: profin szól mind a kettő; mind a kettőben iszonyú a lendület, és félelmetesen jó a „Ne állj mögém”-ben hallható Hendrix-áthallásos gitárszóló, és más zenekarnál ez a két dal a lemez csúcspontjait jelenthetnék, ez viszont nem más zenekar, ez a P.Mobil.

Az „Asszonyt akarok”-nál csak azt sajnálom, hogy nem DVD-n jelent meg az anyag. A rögtönzött hölgyfelvonulást elég nehéz elképzelni úgy, hogy csak a reggae-s zenei aláfestést halljuk – biztos baromi nagy élmény lehetett a koncerten, így viszont kicsit lyukas a dolog. Persze, attól a pillanattól fogva, hogy az eric-claptonos higgadtsággal játszó Sárvári Vili „bá’” behasít a jól ismert riffel, már minden rendeződik, helyrebillen az egyensúly. Ebből a verzióból – talán Baranyi Laci énekének köszönhetően - valahogy tisztábban és határozottabban árad a macsós energia, mint a korábbiakból.

Az „Egészség és térerő”-vel folytatódik a macsós hangulat („…feljöhetsz hozzám, és ráduglak a töltőmre…”), de ez már sokkal napsütésesebb, vidámabb, mint az „Asszonyt akarok” - nem tehetek róla, amikor meghallom, állandóan vigyorognom kell.

Na, és elérkeztünk a kedvenc blokkomhoz: „Kétforintos dal”, „Utolsó cigaretta”, „Kopaszkutya”, és a csúcs: „Örökmozgó”. Ettől kész vagyok. Húsz perc hard rock élvezet, aminek a csúcsa az, amikor az „Örökmozgó” átvált a Rainbow jól ismert, de ezúttal Papp Gyula Hammondja által turbósított „Long Live Rock’n’Roll”-jába (ez alatt történik meg a zenekar tagjainak bemutatása), hogy utána visszatérjen önmagához. Ez blokk maga a csoda. Tökéletesen szól minden, hátborzongató a lendület és a hangulat, ráadásul valahányszor meghallgatom, mindig felfedezek benne valami újat.

Emlékeztek a Kopaszkutya c. film végére, amikor a Főnök ott áll a sintértelepen a basszgitárossal, és tolják, a da-dadam-da-dadam… témát? Na, a Főnök most itt is előénekli a gitárosnak, aki aztán belehasít a riffbe. Ezután külön poén, hogy a következő dal éppen a „Kopaszkutya”… De nem ez az egyetlen oda-vissza utalás az anyagban (eddig kb. tizet találtam), ha alaposabban megvizsgáljuk a dalokat, a sorrendjüket, a hangszerelésüket, a színpadi show hallható elemeit, a konferálást, a köztes szövegeket, arra a következtetésre juthatunk, hogy a két CD-nyi anyag egy alaposan átgondolt, néhol humoros, néhol fanyar, vagy éppen fájdalmas, de mindenütt kőprofin kidolgozott koncepció szerint épül fel. Annyira jó a szerkezet, hogy néha olyan érzésem támadt, mintha egy kopaszkutyás sztorit hallgatnék, hangoskönyvön.

A zenekar az „Embered voltam” Szebelédi Zsolt és Baranyi Laci által előadott akusztikus változatával búcsúzik – de tőlem nem, mert én már letöltöttem a harmadik CD anyagát (nyitókulcs a két lemezhez mellékelt bookletben), és megint belecsaptam a rockba. (A harmadik CD-n a már hallott dalok verziói találhatók. Engem itt is az utolsó blokk ütött meg a legjobban.)

A Led Zep „How the West Was Won”-ja óta nem találkoztam ilyen tökéletesen megszerkesztett és felépített, szerkezet, hangszerelés és minőség szempontjából csiszolt, de közben mégis hard rockosan nyers, odavágós hanganyaggal. Örülök, hogy a Főnök örökmozgó lett („a vénséges vén Öregisten nevében, mindörökké, ámen”), és nem állt meg az úton, hogy kitalálta, hová, merre menjen; örülök, hogy sikerült ilyen társakat találnia. A sok langyos, vagy ok nélkül brutálkodó dolog után már nagyon nagy szükség volt egy ilyen lemezre, egy ilyen zenekarra.

Ez nem kocsonya. Ez világítótorony.

Szántai Zsolt